Hogy értékelheti a 19. sz., illetve a ma embere az olyan regényt, mely leírja a nyers valóságot? Elszörnyed? Vagy éppenséggel megfogónak találja eme írói stílust? És vajon létezik a mindent elsöprő síron túli szerelem?
1846-ban három, eddig a világ számára ismeretlen költő jelent meg, és adott ki közösen egy kötetet. A három művész: Currer, Ellis és Acton Bell. A kötet hamar kritikai visszhangot kapott. Egy kritikus „napsugárként” hivatkozott a kiadványra a sok unalmas, megszokott iromány közt. Ezen kívül kiemelték a „triumvirátus” költészetének eredetiségét. Azonban azt is megemlítették, hogy a kezdő alkotók művein érződik Wordsworth és Tennyson hatása. Ám még ennek ellenére is született lírai tehetségeknek értékelték a „három fivért”. Különbséget tettek köztük, mert bár mindegyikük tehetséges volt, a rangsort Ellis vezette, Ő kiemelkedett testvérei közül.
Az ezt követő évben a szerzők egy lépcsőfokot feljebb léptek: már külön regényeket jelentettek meg. Currer a Jane Eyre c. regényével kápráztatta olvasóközönségét, Ellis az Üvöltő szelek c. művét hozta napvilágra, Acton pedig Agnes Gray c. alkotását adta ki. Itt valami nem stimmel, ugye? Hiszen ezeknek a műveknek nem is ezek a számunkra ismeretlen nevű írók a szerzői! Valóban! A Brontë nővérek kezdőbetűikkel játszva alkották meg hímnemű alakjuk. Így lett hát Charlotte-ból Currer, Emilyből Ellis és Anne-ből Acton. A kritikusok és az olvasók e névrejtelmet csak később tudták meg. Erre a procedúrára nyilván azért volt szükség, mert a korszakban a nőket a férfiak alá rendelték a társadalmi ranglétrán. Ha pályakezdő íróként, ráadásul nőként próbálták volna megjelentetni első kötetük, esélyük sem lett volna arra, hogy hangjuk elérje az olvasóközönséget. Ezért bújtak férfi lepelbe, hogy szárnyaikat akadálymentesen próbálgathassák.
Sajnos a szárnypróbálgatás nem zajlott sokáig, a nővérek élete meglehetősen rövid volt. Bár két nővér még adott ki írást, Emily egykönyvű írónőként került be a köztudatba. Mint korábban is említettem, ugyan verseket is írt, az irodalomtörténet azon alkotásairól megfeledkezik, tekintve, hogy az Üvöltő szelek színvonalához nem értek fel.
Az Üvöltő szelek nagy vihart kavart már a maga korában is. A közönség és a kritikusok egyaránt durvának, sötétnek és mindenek felett nyomasztónak találták. Nem tudták jó érzésekkel, nyugodtan olvasni. Halála után nővére, Charlotte is kritikusa lett: „tömör és velős, erőteljes és hiteles (…) a legkevésbé sem olyan, amilyet a nők írnak általában”. Ő többre értékeli testvérének verseit.
Charlotte élt legtovább hármójuk közül, s két nővérének halála után tisztázta a nagy közönség előtt álneveiket is. Korukban a Brontë nővérek közül Charlotte-ot becsülték nagyra, őt tartották testvérei közül a legtehetségesebbnek megjelentetett regényeik alapján. A Jane Eyre nagyobb sikert aratott, mint az Üvöltő szelek. Ez fensőbbségérzttel töltötte el Charlotte-ot, és a jobb író előjogán előszót írt az Üvöltő szelekhez, valamint bele is javított néhol az alkotásba. Mindezt azért is tette, mert a kritikusok szalonképtelennek találták Emily regényét. Állításukat azzal támogatták, hogy a kellemetlenkedés illemszabályait már áthágta azzal írásában, hogy túl borzalmasan, túl sötéten mutatott be jeleneteket.
Manapság azonban Emilyt tartjuk a legtöbbre, bár művének torzságát nem vitatjuk. Valamint azt is le kell szögeznünk, hogy rutintalan író. Azonban olyanra vállalkozott, amilyenre előtte még nem láttunk példát, épp ezért újító szellemű, s ez emeli írói értékét. Virginia Woolf például költői regénynek aposztrofálta az alkotást, s ez okozhatja az értelmezési nehézségeket. Érvét azzal támasztja alá, hogy fontosak a műben a lét alapkérdései. Ugyanakkor az írónő nem szolgáltat költői igazságot regénye végén.
A történet 1801-be repít vissza, s először Lockwood szemén keresztül látjuk a vidéket, ahol majd történetünk játszódni fog. Lockwood az új bérlő, s Heathcliff nem épp a legbarátságosabb földesúr. Első éjszakája narrátorunknak nem épp a legzökkenőmentesebb. Egy női szellemalak zavarja meg nyugalmát, a kísértet után meg őrjöngve áhítozik földesura. Nem csoda hát, hogy főhősünk inkább menekülne. A zord időnek köszönhetően azonban Lockwood lebetegedett, s így az ottani házvezetőnő, Nelly elmeséli neki Heathcliff és Catherine történetét.
E történet 30 évvel korábbra röpít bennünket, s a narrátori stafétabot Nelly kezében van immár. A história szerelemről szól, de nem akármilyenről. Egy nagyon mély, ám rettentő küzdelmes érzésvilágot mutat be. Külső és belső akadályokat egyaránt le kell küzdeniük egymásért. Ez vajon sikerül? Mély szerelmük elég ahhoz, hogy minden nehézséget, erkölcsi kérdést megkerülve kitartsanak egymás mellett? Vagy szerelmük homokká válik, melynek porszemeit szerte hordja a szél?
A kérdésekre megtalálod a választ a regényben. Első olvasásra bevallom, úgy tűnhet, túlértékelték a könyvet. Ám mégis azt fogod észrevenni, hogy fogynak a lapok, és nem tudsz elszakadni a borzalmas, de mégis oly valóságos szereplőktől. Az írónő nem egy tündérmesét mutat be, lehet, hogy a szereplőket nem is fogod megkedvelni. Mindezek ellenére a sok tragédia, ármányság és a még ebben a fertőben is megszülethető erős kötelék, a finom érzelem, a szerelem garantáltan a lapokhoz fog szegezni kedves Olvasó!
Herbák Boglárka
Comments